MTK legendárium | 358. rész

Az MTK alapítása és alapítói. 1888-ban született a klub.

Az 1875-ös Eszterházy-féle klubalapítást követően – különösen is az 1880-as évtizedben –gombamód szaporodtak a sportegyletek. A mindennapi érintkezés során gondosan elzárkózó társadalmi csoportok nem kis aggodalommal tekintettek a sportegyletekre. Erényes leányként őrizték érintetlenségüket az alsóbb vagy nemkívánatos csoportok irányába. Az idegenkedés érthető, de egyre kevésbé fenntartható folyamat volt: „Ne mondjuk, hogy joga ne volna a kasztrendszernek, mert hisz nincs és nem is lesz soha társadalmi egyenlőség. Már csak a modor, ruházat és tisztaság is elég arra, hogy bizonyos társadalmi osztályok érintkezését kizárja.”

A magyar társadalom feudális típusú orientációjából adódóan jelentős elfogultsággal viseltetett a mágnások, vagyis a főnemesek iránt: „mágnásimádók vagyunk a sporttéren.”

A kor társadalmi logikájából adódó törekvés volt a dzsentri részéről a főnemességgel való szoros érintkezés. Minél nagyobb volt a külső csoportok felzárkózási igénye, annál életszerűbben vetődött fel a köznemesség köreiben az összefogás, még ha realitása az arisztokrata gőg miatt vajmi kevés reménnyel kecsegtetett is:

„Ahol a külsőségek, melyek az érintkezésben a fő dolgok, egyenlők, ott az érintkezés lehetséges és előnyös is mindkét osztályra. Ez a két osztály a főúri és az úri középosztály. És a két osztály a legtöbb kedvvel épp a sportban érintkezhet. Sok, nagyon sok idő fog még eltelni, míg az érintkezés belsővé fog válni, de főurainktól függ, hogy a sportban, különösen az embersportban való részvétükkel a szükséges érintkezést lehetővé tegyék.”

Klubjaink hamisítatlan magyar klubok lettek, magukon viselve annak minden előnyét, hátrányát, s mivel: „a nemzetiségi vonások mindenben érvényesülnek, nemcsak az irodalomban s a ruházatban, hanem a népek mulatságaiban, sportjában s testgyakorlataiban is, a nemzetiségi traditiokat és tendentiákat ignorálni (figyelmen kívül hagyni) nem lehet.”

Eszterházy Miksa gróf már csendesen pihent a kissé nagyúriasra szabott gannai családi mauzóleumban, mikor a sporthóbort mind szélesebb körben kezdett hódítani.

Majd valamennyi mezővárosunk kártyaasztalainál lázas szervezkedés vette kezdetét. Ami az ánglusnak igazi testkultúrát jelentett, az nálunk az esetek zömében szivarfüst és spriccer mellől, két bridzsparti között aláírt gyűjtőív kérdése maradt. Jó lapjárás alkalmával a jelentkezők száma akár meg is duplázódhatott. A folytatás ugyancsak simán ment, hisz a hirtelen adott úri szó kötelezett. Ennek szellemében tavasszal valóságosan el is kezdődhetett az addigra már a Belügyminisztérium anyakönyveiben életre kelt cikornyás nevű klub szabadtéri „viadalsorozata”. A rendszeres „edzésekre” a kertvendéglők hársfái alatt került sor, hol az egybegyűltek az előző esztendőknél komolyabb ambíciókkal (egyleti jelvény a felöltőn) fogtak hozzá a szokott kuglizáshoz. Máris nyakukon volt a lőszezon, s húzni kezdtek a szalonkák is, majd sorra kerültek az apróvadak. Sportember volt a talpán, aki győzte a rengeteg „atlétikai” feladatot, melyet esetenként még egy-egy lovagias ügy is tarkított.

Na és a bálok, ha már tagdíjat nem fizet a sportman, legalább jótékony egyleti bál tartassék az alaptőke emelésére, mely még jól jöhet a téli „viadalok” (vendéglői kártyacsaták) tétjeinél.

Nagyjából így jellemezhetnénk a hirtelen lelkesedésből vagy épp modern hóbortból alapított klubok többségének működését:

„S hogy az egyletek száma mégis oly mutatós, annak az az oka, hogy igen sok helyen könnyelműen alakítgatják az egyleteket, nem a testgyakorlás szükségességének érzetétől áthatva, hanem mellékes tekintetekből, igen sokszor hiúságból vagy szalmalángbuzgalomból.”

Ezt olvastad már?